A fenti kép még a tavasszal készült. Bár akkor is feltűnt, hogy milyen szimbolikus - mintha csak óvó kézel útjára engedné a kis dédunokát a papa, aki itt is van még, de kicsit már valahol a nagy fény birodalmának a kapujából néz ránk -, mégsem gondolta egyikünk sem, hogy tényleg közel már a búcsú. Nekem még most is hihetetlen, hogy nincsen nagyapám. Éppolyan valóságosnak érzem, mint amikor még láthattam, hallhattam, megölelhettem őt. Az ezer apróbb és nagyobb dolog, ami tőle, általa lett bennem - tudás, érzés -, tovább él s velük együtt tovább él ő is most már örökké számomra. Ha átnézek a kertünkből a búzatábla felé, ami mellett állva megtudtam a Mamától a hírt, már itt is van velem. És persze itt maradt még nekem a nagymamám is, akinek köszönhetően szép élete és nyugodt, méltó halála lehetett a Papának. Ha együtt vagyunk, vagy telefonon beszélünk, pillanatok alatt megidézzünk a Nagypapát, és nemcsak sírunk, de nevetünk is, mert nagyon sok szép közös emléket őrzünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése